A kentaur és a lány

Erim írása:

….és a lány puha lépteivel továbblépdelt az erdő fái között. Egy tisztásra ért, ahova a fák közül betűzött a nap, ami úgy csillogott a lány hosszú haján, hogy a bokrokat is fénybe öltöztette az arany zuhatagról visszaverődő napsugár. Lehajolt egy kis virághoz, alig érintette. Vékony finom ujjain érezte a szirmok puhaságát. Szeretlek, mondta a virágnak szavak nélkül, s tovább haladva a selymes fűben léptei nyomán új virágok nyíltak színesen, illatozón a tavaszi langy melegben.

A közben a kentaur mozdulatlanul, megigézve állt a fák takarásában, és éledő vágyat érzett a szűz után, mely lassan feszíteni kezdte mellkasát. Mély lélegzetet vett, s egy elnyújtott pillanatig benntartotta izmos felsőtestében a levegőt, miközben íjával megcélozta a lányt. Nem! Még nem lehet! Még csodálni akarta fehér márvány testét, amit a könnyű vékony selyem néha libbenőn felfedett. Élvezni akarta minden pillanatát ennek a tüneményes látomásnak, amit álmában már oly sokszor látott, s most ott sétált előtte varázslatosan. Amikor a lány bűvölő tekintetét körbehordozta a tisztáson, fénylő szemének sugara a fák közé is behatolt. A lány még nem vette észre a kentaurt, de a gyönyörű férfi megérezte, hogy a fénysugár a lány szeméből szívére hullt.

Az állatember egyik combja megfeszült, miközben emelte már patáját, hogy kilépjen a homályból és felfedje kilétét szerelme előtt. Már nem tudta magát visszatartani. Ebben a pillanatban a lány összerezzent, akkor érezte meg, hogy figyelik. Amikor a tisztás szélén a fák közül előlépő nyilast meglátta, megremegett, de mozdulni, menekülni már nem volt ereje, úgy megigézte a látvány.  A kentaur gyönyörű büszke fejét felszegve állt a lánytól néhány méterre, most már teljes pompájában. Fénylő aranybarna teste láttán a lány elpirult, ahogy a ló mellkasán végigjáratta tekintetét, és érezte, hogy forró vágyai szétáradnak egész testében.  Szíve vadul verni kezdett, lélegzete felgyorsult, majd a következő pillanatban a hódító odalépett a lányhoz, s az aléltan hullott kedvese karjaiba, ő magához emelte hercegnőjét, és lassan lépdelve eltűnt vele a sűrűben. Azok a fák, akik látták őket, némán bókoltak előttük, és nesztelenül léptek odébb, utat adva a szerelmeseknek. A kentaur tekintetét mélyen a lányéba fúrva lépkedett miközben a karjaidban tartva vitte őt a messzeségbe, mellkasa kétszeresére dagadt az izzó vágyakozástól. A következő pillanatban megállt, erős karjaival szorosabban átölelte a lányt és mélyet sóhajtva megcsókolta annak érzéki ajkait. A lány számára abban a pillanatban megszűnt a világ. Szívét a magasba röpítette az érzés, ami a csók közben átjárta testét. Megérezte a kentaur hatalmas vágyait, amivel az a magáénak követelte egész lényét.

Kilépve a védett tisztásra, amit a párától gőzölgő erdő fái védőn körbeöleltek, a férfi most már sugárzó szilaj emberi testében puha mohaágyra fektette kedvesét, akinek tekintetét még mindig fogva tartotta annak gyönyörű arca, fénylő kék szeme, melyben az ég végtelen szabadságát látta, és a szerelem bódító varázsa most már örökre rabul ejtette szívét. A férfi már szinte önkívületben vágyta őt, csak az lebegett már előtte, hogy elégjen a lány fehér tüzében, akinek hófehér teste érzékien vonaglott előtte, és combjai lassan szétnyíltak. És akkor a vadász megpillantotta a forrást… az egyedüli helyet, ahol testéből a gyönyörű feszültség, ez az édes, kínzó, sajgó lüktetés nyugalmat találhat végre. A csodát, ahol felszítja majd asszonya belülről izzó fehér tüzét, és annak lángja átmelegíti majd mindkettőjük szívét. Ahol elég a szenvedés, a bánat, a szorongás, és helyén lüktető tiszta élet iramlik tova egész testükben, abban a pillanatban, amikor lelkünk is összefonódik egy hosszú ölelésben. Amikor már nem is test testben van, nem Te és én, hanem az Egy létezik csupán, egy új minőség, ami a két lény összeolvadásából születik. Egy új életérzés, új teremtő erő, ami hatni kezd a világban, és virág bimbót érlel, forrást indít kéklő hegyekből, tiszta gondolatokat, érzéseket szül a világban, szeretetet, békét hoz az embereknek és a Földnek.

Akkor lány teste megvonaglott, édes kéj ömlött el benne, és mélyet sóhajtott, Érezte, amint a férfi forró nyila testébe fúródik, eltalálva szívét. A férfi felhúzva a lány márvány combját, annak csípőjét magasra emelve hatolt a mély barlangba, ahol forró forrás fakadt abban a pillanatban. Egy hosszú ölelésben fonódtak össze önfeledten, és ahogy a férfi vágyakozó ágyéka lassú hullámzásban táncolni kezdett benne, újra és újra a gyönyörök földjére repült. Vitte magával urát is, akinek mellkasa egyre hevesebben emelkedett és süllyedt, férfiassága majd’ szétfeszítette a lány ölét őrült táncával emelve őt gyönyörű révülésébe. Az órákig tartó ölelés egyetlen hosszú vakító lüktetésben teljesedett be, amikor a férfi teste megfeszült, tekintete izzón fúródott a lány arcába, majd hátát megfeszítve, csípőjét mélyen királynője testébe fúrva, ölelte, ölelte őt lüktetőn, végtelenül… A forró örvényben lángolva repültek az ég magasába, majd hullottak alá lassan a puha mohaágyra. Testük egybefonódva lüktetett tovább egyre finomabb rebbenésekké szelídülve. Csókolva, simogatva zuhantak aztán mély álmukba, s a fák némán álltak őrt felettük, védőn beborítva őket óvó lombjaikkal a varázserdő mélyén…

Erim