A sivatag

...az udvarlásról...

Amikor a vándor megáll sivatag szélén és körülhordozza tekintetét a tájon, még biztos benne, hogy jól felkészült a meghódítására. Hogy kitart a víz, az élelem, és az elszántsága nem ismer lehetetlent. Ott áll a homokbuckák előtt. Amerre a szem ellát, végtelen dombok sora bronz barnán, tele élettel. Mindenfelé csak ezt látni, és a perzselő szél az arcába vág.

Elindul eltökélten, hogy megkeresse az életet adó forrást. Mert minden sivatag rejt egy oázist, amiért érdemes elindulni a nehéz úton. Mellkasát előrefeszítve, fejét feltartva, büszke hímként elindul a meghódítandó tájon. Még nem sejti, hogy hamarosan az elbizakodottsága veszélybe sodorja… Már most meleg van... szinte éget a nap, hamarosan a legmagasabb pontját eléri, és akkor jaj annak, aki kinn rekedt, eltévedt, vagy nem jól osztotta be az erejét.

Az ember úgy érzi magát, mint az első próbálkozásoknál, amikor a lányok átejtették. Ígéret földje volt a vágytól feszülő lankás táj, fényes, aranyló... és mivel nem udvarolt eléggé, nem simogatta, nem kényeztette, nem tett semmit szíve hölgyének meghódításáért, hamarosan ez az egész gyönyörű vad és perszelő táj már csak elhagyatott, fakó színű élettelen pusztasággá változott. Ahol a tapasztalatlan látogató csak kiszáradhat bolyongva a lankák között, elkeseredetten keresve forrást, mivel már az összes vize elfogyott, ereje fogytán. Szeme vörösen izzik, mert a perzselő melegtől az is kiszárad már, alig lát.

És amikor utolsó erejével felkapaszkodik a következő homokdűnére akkor eszébe jut. Talán össze tudja szedni maradék összes erejét, talán tud összpontosítani, és figyelni a megérzéseire, a nőre… s akkor talán megtalálhatja az oázist… de ahhoz énekelni kell szép szavakkal, elbűvölően, hogy a sivatag hajlandó legyen felfedni titkát. Adni, mindig csak adni önmagát egészen, mindent, amije csak van… Ha elég kitartó és elszánt, ha nem ismer lehetetlent, akkor és csak is akkor egyszer csak langyos szellő kezd fújni jobbról. Végre megérzi homlokán a hűs szellőt, ami ígéretet hoz, az élet ígéretét. Óh, végre! Már szinte ez is elég lenne, mert már annyira várt rá. S akkor a két homokbucka között meglátja a fák koronáját, ahogy tépi a sivatagi szél. Szétnyílik a táj és a kereső odatérdelhet az oázis széléhez. Szinte fáj, ahogy az életet adó nedvesség végre az ajkai közé csorog. Forró, egyszerre éget és hűsít is. Boldogan merülhet el benne, mert a sivatag egy pillanat alatt már az övé egészen. Mindig otthon lehet benne. Legközelebb már a sivatag fogja magát feltárni önként, és csak az élteti, hogy végre megitathassa a vándort vágytól perzselő nedvességével, és végre ő is kényeztethesse kedvesét. De akkor, és csak is akkor, ha udvarol...

Erim