Szentélyünk

Amikor kicsi lány voltam, rengetegszer feltettem magamnak a kérdést, akár tudatlanul is – mi vagyok én, és meddig tartok én? Mi az enyém, és mi függ tőlem?

Magaménak, sőt sokszor saját magam kiterjesztésének éreztem a kiskertemet, az íróasztalomat, a könyveimet, a babámat.... és bennük sokszor magamat láttam. Nem volt ez még tudatos, de valahonnan innentől számítom azt, hogy kerestem az ÉN határait.

Női Szentély

A női szentély a gondolatok, a gondolatokon túl az érzések és a fizikai test által határolt rész. Ez utóbbi kissé nagyobb is. Akár lehet az egész szoba, vagy ház. Ahová nem szívesen eresztünk tisztátalan gondolatokat, zavaró embereket.

Ez a szentély egy nő életének legszentebb, legigazibb és legnagyobb hatással bíró helye, lehet templomnak is nevezni, itt ez a szentély.

Szentélybe

A szentélyt két célra szoktuk használni. Az egyik 

kívülről befelé megszűröm

hatása, ami egyfajta megszűröm, kitisztítom, feltöltöm saját gyönyörű gondolataimmal – vagyis ez a külső világ megtisztítása, mielőtt magamba veszem. Hasonlíthatom egy gyümölcs megmosásához, mielőtt számba veszem. Saját kertemből persze mosatlanul is megeszem a gyümölcsöt, mert tudom, az nem lett permetezve, ott nem esett mocskos és savas eső... Így aztán érthető, hogy saját gondolataimat nem kell magam előtt mosnom – jó esetben.

Mindez a szentélyben zajlik, fizikai és lelki szentélyemben. Ahogy a gyümölcsöt mosom, úgy mosom saját magamat, saját érzéseimet, saját gondolataimat. Szeretek mosni, szeretek vasalni, és sok nő szereti rendbe tenni minden egyes nap a konyhapultot, a szobát, ezen keresztül ssaját gondolatait és érzelmeit. Így működünk jól.

Szentélyből

A szentélyből mindig méltóság, nyugalom, szépség, jó érzések áradnak. 

A szentélyben feltöltöm 

a legegyszerűbb dolgokat is saját csodámmal. 
A rituálék, a mosoly, a belső béke az, ami igazán csodálatossá teszi ezt a helyet.  Ahogy magunkat feltöltjük élménnyel, a környezetünket jó illatokkal, szép dolgokkal, úgy saját magunkon átáramoltatva a külső dolgokat azokat széppé, jóvá, saját magunkat lelkessé tudjuk teremteni. Ez is a szentély feladata, illetve lehetősége.

A szentélynek viszont van egy másik (harmadik?) feladata is. 

A teremtés helye: Szentélyben

Eddig a beeresztésről és hozzá kapcsolódó átmosásról beszéltünk, pedig 

a szentély tud csak önmagából teremteni is.

Állítólag a Dalai Láma azt mondta, hogy a világot a nyugati nők fogják megmenteni. A teremtés lehetősége a szentélyben van, és ez az az erő, amit te hozzáadhatsz a világhoz, sőt, felelősséged is van benne, nekem is, neked is, hozzá kell tennünk a világunkhoz azt, amire képességeink és lehetőségeink vannak. 
Nemcsak meglévő dolgokból készíthetünk valami mást. Újat, kreatívat is alkothatunk. Szinte a semmiből, valójában saját magunkból, ha megvan a saját szentélyünk, és aktív. 

A te szentélyed milyen teremtőképességgel van megáldva?

• Van kis külső tered, ami csak a tiéd, ami a szentélyed? 
• Van egy asztalkád, sarkod, amit úgy rendezel be, ahogy csak szeretnéd?
•  Megállsz, beülsz a teredbe minden nap? Szépítgeted, odarakod a relikviáidat?
•  Mosakodsz, tisztulsz, tiszta vízzel hidratálod-e belsőleg is a tested, a szentélyed minden nap?
•  Gondolataidat átmosod-e szeretettel, elfogadással, vagy éppen kirakod-e az elmédből azon dolgokat, amit te nem tudsz megtisztítani, mert nem is a te dolgod?
• Feltöltődsz-e naponta kívül finom ízekkel, tiszta vízzel, belül szép környezetre való pillantással, mozgással, örömmel?
•  Tisztítod-e szentélyedet, testedet azzal, hogy ráhangolódsz küldetésedre, felsőbb éned szavára?

Egy kérdésbe is bele tudom sűríteni: 

Használod-e testi-lelki szentélyedet beáramló befogadásra és kiáramló teremtésre minden nap? 

Ha bármelyikre is nem a válasz, dolgozz rajta, amíg igenné lényegül át benned!

Kozma Emese Kinga –teremtő egyéniségek mentora

(fotók: Emese)

Rongyszőnyeg készítése pólókból

Régóta foglalkoztatott már a szövés gondolata, miután rájöttem, hogy a kézműves technikák közül azok a kedvenceim, amik a textilekkel kapcsolatosak (varrás, szövés).

Először egy kézművesboltokban is kapható kis keretem lett, ezen készítettem díszpárnahuzatokat, pamutfonalakból. Aztán mikor egy rendrakás alkalmával rájöttem, hogy ipari mennyiségű lyukas, kinyúlt, kifakult pamutpólónk van itthon, kitaláltam, hogy mi lenne, ha rongyszőnyeget készítenék belőlük…?

Előre bocsátom: senki ne gondolja azt, hogy “ez talán megy a gyakorlott kézművesnek, de nekem biztos nem sikerülne…” Higgye el minden kétkedő, hogy a szövésnek ehhez a fajtájához nem kell különösebb tehetség, egyszerű, ősi technika ez;  egyáltalán nem bonyolult. Talán egy kis gyakorlás, amire szükség van – és rengeteg kinyúlt pólóra. (És az én munkám se mindig tökéletes…)

A szövés textilanyag készítése úgy, hogy a függőlegesen kifeszített szálak (a láncfonalak) között  vízszintesen vezetjük a keresztfonalat (ez a vetülék), mégpedig úgy, hogy a vetülék az egyes láncfonalakhoz képest hol alul, hol felül van. Minden egyes sor után váltani kell a váltóval, így az addig alul lévő láncfonalak felülre kerülnek, a felsők pedig alulra. A kézi szövés kellékei: szövőkeret (ráma), alapanyag (fonal), keresztfonalat továbbító szerszám (vetélő vagy csónak). (Az első szövésemet akkor készítettem, mikor az első gyermekemet vártam, és még kimondani sem szerettem a “vetélő “szót, ezért csak azt mondtam: a továbbító.)

Akár kereten, akár állványon szövünk, munka előtt fel kell vetni azt. Ez azt jelenti, hogy a felvetőfonalat ki kell feszíteni, tehát fel kell tenni a szálakat az eszközre. Eleinte tartottam a felvetéstől, de aztán belejöttem, és a férjem is sokat segít (az állványt, ami elég nagy, 1 óra alatt vetjük fel ketten). Egy oktatóvideót is készítettem itt van:

https://almameter.wordpress.com/2013/07/15/2013-07-15-szovokeret-felvetese/

A következő lépés a fonal előállítása. Mint említettem, jöhet minden, ami kinyúlt, divatjamúlt, lyukas (a mai pólók valahogy hamarabb kilyukadnak), kifakult, vagy kinőtték a gyerekek és már nem lehet odaadni senkinek. Én újabban már nemcsak pólót használok, hanem pizsamát, cicanadrágot, pamutharisnyát, lepedőt, ágyneműt is.

Alkotó munkámmal egyben a környezet is védem, hiszen ez nem más, mint újrahasznosítás: kidobásra ítélt haszontalan holmiknak adok új életet, és készítek belőlük valami hasznosat!

A felhasogatni kívánt darabról levágom a varrásszéleket, aztán kb. 1 centi szélességben elkezdem a szélén csíkra vágni, csigavonalban haladok, míg el nem fogy az anyag.

A szövés falja az anyagot, egy kisebb szőnyegben biztos benne van 10 (de inkább még több) felnőtt póló! Nemcsak a saját háztartásunk megunt darabjait használom folyamatosan, hanem barátoktól is rendszeresen kapok rongyokat (valaha nem gondoltam volna, hogy így fogok örülni egy-egy zsák kinőtt pólónak).

A szövőállványhoz nagyon jutányos áron jutottam hozzá (5000 forint volt). Technikailag semmi új ismeretet nem kívánt a régi, kicsi kerethez képest, és a rajta készült szőnyegek már tényleg úgy néztek ki, mint az igazi rongyszőnyegek (a kereten keskeny, hosszú darabok készültek).

A kész darabokat főként elajándékozom (mivel rengeteg munkaórám van benne, annyi pénzt kéne érte kérnem, amit kevesen fizetnének meg). Több szőnyeget megtartunk magunknak; a fiam például az egyiket elvitte a táborba matrac gyanánt, és büszkélkedett vele, hogy az édesanyja szőtte. A kész darab valóban nagyon vastag, és tömör (nehéz is), nem lehet megfázni rajta, és mivel rendkívül sűrű a szövése, szinte az esőt is lepergeti (de azért tocsogó vízbe nem tanácsos beletenni).

Talán sokan unalmasnak és egyhangúnak találják a szövést; én nem. Engem nagyon meg tud nyugtatni ez a fajta munka, és tevékenység közben remekül tudok filmet nézni, beszélgetni, leckét kikérdezni… Örömmel szemlélem, ahogy ujjaim alatt növekszenek a szálak közötti sorok. A szövés tehát nálam terápiás jellegű alkotó munka. Jobban belegondolva… melyik alkotó munka nem terápiás is egyben …?

Alma

(fotók: Alma)

Az Internet kora és a függőség

Elérkezett az okostelefonok, számítógépek, pontosabban a közösségi oldalak mint facebook, meg a számítógépes játékok ideje. Egy fogalommal: az internet kora. Manapság sajnos egyre több olyat látni, hogy két ember ül egymással szemben és ahelyett, hogy beszélgetnének, a telefonjukat nyomkodják. Engem nagyon zavar, hogyha valakivel együtt vagyok, és beszélek hozzá, vagy ha esetleg többen együtt vagyunk és beszélgetünk egymással, az egyikünk biztos, hogy nyomkodja a telefonját. Azt látom, hogy, mindenki FÜGG a gépektől. 

A mobiltelefont jó dolognak tartom, de az olyan dolgoktól, mint okostelefonok, számítógépes játékok és közösségi oldalak megóvhattak volna minket. Azt látom, hogy csak arra jók, hogy függővé tegyék az embert és megöljék az emberek közti élő kommunikációt. Mindannyian függőek vagyunk. Függővé tettek minket. Saját meglátásom, hogy egy újfajta drogot állítottak elő: ha lelki problémáink vannak, legtöbbször a géphez sietünk, hogy elnyomjuk, vagy a gépnél ülő másiknak elpanaszoljuk az érzelmeinket. Ugyanez van a drogokkal: akkor használjuk, ha bajunk van. Ha elegünk van mindenből. 

Pedig kommunikálni kell egymással. Lehetőség szerint élő emberekkel, rendben, ha igazi személy hiányában a gépen ülő másikkal kommunikálunk, de törekedjünk az élő kapcsolatokra. Ha ezt nem teszem tudatosan, akkor elvisz az ár, és amikor rosszul érzem magam, elmegyek a gép elé, kiírom a facebookon, hogy rosszul vagyok, vagyis nyugtatóként kezeljük a világ másik felén ülő embert! Az egész internet egy drog! Egy átverés! Függőséget és az élő emberekkel való kommunikációnak a megölését okozza. Vigyáznunk kell. 

Hallottam már, hogy összehasonlítják az internettől való óvakodást a könyvekkel: régen a könyvektől is féltek az emberek, most a könyveket már teljesen normális szemmel nézzük, senki nem gondolja, hogy félni kell tőlük, hogy óvakodni kell az olvasástól.” Igen ám, de a könyvektől való függőség sem annyira természetes, ha olyan erős, hogy az ember még társaságban is olvas ahelyett, hogy beszélgetne a többiekkel. Tudom, hogy ez milyen. Ha találok egy jó könyvet én is belemerülök. Na de ácsi! Nem akkor, amikor valakivel együtt vagyunk! Nos, kérem, pontosan ugyanez van a gépekkel is, (és itt főleg az okostelefonokra gondolok). 

Persze, használjuk, gépet és olvassunk könyvet is,  Csak ne társaságban! És ne az ÉLETÜNK függjön attól, hogy van-e egy okostelefonunk vagy sem. Erre szeretném felhívni minden kedves olvasóm figyelmét, azokét is akik nem ilyen kockák! Figyeljünk magunkra, társainkra, barátainkra, időnként figyelmeztessük őket, hogy ne csak gépezzenek, beszélgessenek is velünk! És ha te, kedves olvasó, szintén épp gép előtt, esetleg csak bent ülsz, mozdulj el a kis kuckódból, menj, játssz a tesóiddal, ha vannak, ha nincsenek, menj valahová a barátaiddal, örülj neki, hogy együtt lehetsz másokkal és nem csak bent ülsz, és az interneted bújod. Hidd el, jót fog tenni neked is.

Hajka

(fotók: Hajka)

Szoptatás - hogyan, mikor?

Ez az írás nem tárgyalja azt a kérdést, hogy kell-e szoptatni, és vannak-e pozitív hatásai a szoptatásnak, hisz szerintem annyira egyértelmű, hogy IGEN, kell szoptatni a kisbabát (és akár a nagyobb gyereket is), és IGEN, csak pozitív hozadékai vannak a szoptatásnak anya és gyermek számára egyaránt (azt most nem tekintem negatív hatásnak, hogy megereszkedhet a mell).

Inkább arról írnék, hogy hogyan szoptassunk és mikor.

Emlékszem, fiatal, elsőgyermekes anyaként rengeteget izgultam azon, hogy jól tettem-e mellre a gyereket, és eleget evett-e. A védőnő azt tanácsolta, hogy 4 óránként szoptassak, és a gyerek hiába üvöltött 3 órával az etetés után, én szófogadó állampolgárként kitartottam egy órát, és hagytam ordítani a gyereket (ugyanez a védőnő néhány évvel később már a 3 óránkénti szoptatást tanácsolta – 2 év alatt bizonyára ennyit haladt előre a tudomány). 

Máskor meg, mikor a baba nyugtalan volt, és nem akart enni, annyira megijedtünk, hogy kétségbeesetten felhívtuk a gyermekorvosi ügyeletet!  

Nem volt körülöttem tapasztalt asszony, aki tanácsot adott volna; anyám és anyósom csak egyszer szültek, és a kor divatjának megfelelően tápszereztek minket, nagymamám tanácsaira nem lehetett adni, valamint nagyon tettrekész, ám gyermektelen nagynénéim se voltak segítségemre – pedig sokat okoskodtak mellettem.  

Csak egyetlen bátorító mondat kellett volna akkor nekem, az, amire később magam is rájöttem: az asszonyok ősidőktől fogva maguk táplálják csecsemőiket, bízz Te is magadban és a gyerekedben, és figyelj a baba jelzéseire!

Vajon elég a tejem…? – aggódtam. Mai fejemmel ezt tanácsolnám az akkori önmagamnak: ha a baba nyugodt, jó húsban van és rendesen telipakolja a pelenkát, akkor elég. (Ismertem egy – elvileg - nagyon értelmes nőt, aki második gyerekét szoptatás közben többször lekapta a melléről, digitális mérlegen lemérte, és a kapott eredményeket grafikonon ábrázolta…)

Jókor teszem mellre a babát? Letelt már a kijelölt 3 vagy 4 óra…? 

Sajnálom, hogy az első gyereknél hallgattam a tanácsra, most már nem tenném. A babát akkor kell megszoptatni, mikor éhes vagy szomjas. És hogy mikor éhezett vagy szomjazott meg? Ezt ő az anyja értésére fogja adni! (Én mindig megkínáltam a babát, ha nyűgös volt, aztán ha nem volt éhes, úgyse fogadta el.)

Fogom tudni táplálni a gyerekemet? – ez még a szülőszobán fogalmazódott meg bennem. Ma ezt válaszolnám annak a kétkedő asszonynak: már miért ne tudnád táplálni? Hiszen melled van, gyereked van, hacsak nincs valami anatómiai problémád vagy egyéb betegséged, akkor miért ne tudnád szoptatni???

Második gyerekünknél már rutinosabb voltam. Olyannyira, hogy mikor a 6 hónapos babával erdélyi utazásra indultunk, anyám és anyósom megrökönyödve nézték a babakelengyét, ami elfért egy kis szatyorban, hisz nem vittem neki a pelenkán és a hordozókendőn kívül semmi mást. Önkéntes szoptatási tanácsadóim letámadtak, hogy mekkora felelőtlenség ilyen kicsi pakkal elindulni (se úti gyógyszeres-doboz, se cumisüveg, se babaétel), de megnyugtattam őket, hogy a szoptatott gyerek nem fog éhen halni (ők bezzeg hozták az útra azt, amit itthon kellett volna hagyniuk: a félelmeiket). 

Ennek ellenére a gyerek megmaradt, és boldogan nézegette két szoptatás között a kendőből a Kárpátok vadregényes vonulatait.

A legkisebb babánk útját már kitaposták a nagyobb testvérei. Minden stressztől és idegességtől mentesen szoptattam és hordoztam, addig, amíg csak kérte a cicit és a hordozást. (Vele megtörtént, hogy egy nagy tányér gulyásleves és egy Túró Rudi után azt mondta: na, most adjál cicit!)

És hogy hol szoptasson egy asszony…?

Hát ott, ahol a babája megéhezett. Én bárhol megkínáltam őket, ha kérték, soha nem szégyelltem magam emiatt. Nem is volt semmi szégyellnivaló a szoptatásban, hisz a mellemet soha senki nem látta, az meg nem zavart, ha a járókelők tudták, hogy mi zajlik a póló vagy kendő alatt.

Idegenek nekem soha nem szóltak rosszat, és biztonsági őr se vezetett ki a nyilvános szoptatás miatt. Annál több jótanácsot kaptam a családtól (itt nem a férjemre gondolok), akik meg is mondták nekem, mikor a pár hónapos babával egy nagyon várt rendezvényre készülődtem:  „… és hol fogod megetetni a gyereket? Csak nem akarod a városban előkapni a melled, mint a cigányasszonyok szokták…?” De, épp úgy terveztem, és úgy is valósítottam meg; akkor szoptattam, mikor megéhezett. A férjem leheveredett a park egyik fája alá, én meg nekidőltem, és megetettem a babát. Remekül éreztük magunkat!

Vajon miért várja el a társadalom, hogy egy várandós vagy szoptatós anya a négy fal között, számkivetettként élje napjait, és kirekessze magát embertársai közül? Szégyellnivaló, ha valakinek kicsije van? Miért kell az egész szoptatásnak ekkora feneket keríteni, hiszen a táplálkozó kisbaba a világ legtermészetesebb látványa kéne, hogy legyen!

Sokan megkeserítik az életüket a maguk által gerjesztett (vagy mások által beléjük ültetett) kétkedéssel, félelmekkel, hitetlenséggel. Minden várandós és szoptatós anyának sok önbizalmat kívánok, és a Teremtésbe vetett hitet, hiszen az ember (is) úgy lett megalkotva, hogy a gyermek megfogan, az anyja a világra hozza, táplálja, és felneveli. Ez ilyen egyszerű.

Alma

A sivatag

...az udvarlásról...

Amikor a vándor megáll sivatag szélén és körülhordozza tekintetét a tájon, még biztos benne, hogy jól felkészült a meghódítására. Hogy kitart a víz, az élelem, és az elszántsága nem ismer lehetetlent. Ott áll a homokbuckák előtt. Amerre a szem ellát, végtelen dombok sora bronz barnán, tele élettel. Mindenfelé csak ezt látni, és a perzselő szél az arcába vág.

Elindul eltökélten, hogy megkeresse az életet adó forrást. Mert minden sivatag rejt egy oázist, amiért érdemes elindulni a nehéz úton. Mellkasát előrefeszítve, fejét feltartva, büszke hímként elindul a meghódítandó tájon. Még nem sejti, hogy hamarosan az elbizakodottsága veszélybe sodorja… Már most meleg van... szinte éget a nap, hamarosan a legmagasabb pontját eléri, és akkor jaj annak, aki kinn rekedt, eltévedt, vagy nem jól osztotta be az erejét.

Az ember úgy érzi magát, mint az első próbálkozásoknál, amikor a lányok átejtették. Ígéret földje volt a vágytól feszülő lankás táj, fényes, aranyló... és mivel nem udvarolt eléggé, nem simogatta, nem kényeztette, nem tett semmit szíve hölgyének meghódításáért, hamarosan ez az egész gyönyörű vad és perszelő táj már csak elhagyatott, fakó színű élettelen pusztasággá változott. Ahol a tapasztalatlan látogató csak kiszáradhat bolyongva a lankák között, elkeseredetten keresve forrást, mivel már az összes vize elfogyott, ereje fogytán. Szeme vörösen izzik, mert a perzselő melegtől az is kiszárad már, alig lát.

És amikor utolsó erejével felkapaszkodik a következő homokdűnére akkor eszébe jut. Talán össze tudja szedni maradék összes erejét, talán tud összpontosítani, és figyelni a megérzéseire, a nőre… s akkor talán megtalálhatja az oázist… de ahhoz énekelni kell szép szavakkal, elbűvölően, hogy a sivatag hajlandó legyen felfedni titkát. Adni, mindig csak adni önmagát egészen, mindent, amije csak van… Ha elég kitartó és elszánt, ha nem ismer lehetetlent, akkor és csak is akkor egyszer csak langyos szellő kezd fújni jobbról. Végre megérzi homlokán a hűs szellőt, ami ígéretet hoz, az élet ígéretét. Óh, végre! Már szinte ez is elég lenne, mert már annyira várt rá. S akkor a két homokbucka között meglátja a fák koronáját, ahogy tépi a sivatagi szél. Szétnyílik a táj és a kereső odatérdelhet az oázis széléhez. Szinte fáj, ahogy az életet adó nedvesség végre az ajkai közé csorog. Forró, egyszerre éget és hűsít is. Boldogan merülhet el benne, mert a sivatag egy pillanat alatt már az övé egészen. Mindig otthon lehet benne. Legközelebb már a sivatag fogja magát feltárni önként, és csak az élteti, hogy végre megitathassa a vándort vágytól perzselő nedvességével, és végre ő is kényeztethesse kedvesét. De akkor, és csak is akkor, ha udvarol...

Erim

Bízz az önellátásban, bízz a gyermekedben!

André Stern, a 43 éves önfeledt gyermek, kinek lelkesedése határtalan, már többször tartott előadást Magyarországon. Ezeken ott ülni maga az áramlás megtapasztalása. André szerint a gyermekeket nem tanítani, nevelni kell, hanem velük valódi kapcsolatba kerülni, spontán együtt lenni, s bízni a beléjük (is) plántált program (ösztön) önmagát kibontó erejében.

A gyermek cask fizikailag szorul a szüleire, szellemileg önellátó!

Így születik. Így születünk mindannyian. S működik ez addig, amíg a felnőtt át nem akarja venni az irányítást a természet felett. Addig, amíg el nem kezdi “tanítani” a nálánál tapasztalatlanabbat. A gyermeknek “kikötőre” van szüksége, ahol megnyugodhat, el tudja engedni magát, s ahonnan elindulhat kifelé, felfedezni a világot. Szükségtelen őt leválasztani erőszakkal.

A gyermek mindig kapcsolódni akar. Azokkal tud, akikkel meg tudja osztani a lelkesedését. De az elfoglalt szülők nem tudnakvalódi figyelmet adni. Még az sem, aki otthon marad, a nap 24 órájában a gyermeke kívánságait lesi, megkérdezi mit szeretne csinálni vagy enni, és ha valami rosszul sül el, akkor analizálgatja, hogy mit rontott el vagy hogy kellene jól csinálni, esetleg a nevelési könyveket bújja, vagy másokat kérdezget. Nem bízik magában, a gyermek fejlődési ritmusában meg végképp nem. Ez a szülő hiába van otthon, még mindig elfoglalt. Önmagával.

André nem hisz a szétválasztásban, a pedagógiai módszerekben, nem akar játszási ötleteket kitalálni a gyermekének, nem különbözteti meg a szabadidőt a munkától, nem hiszi, hogy az oktatáshoz előkészített terep kell segédeszközökkel, s abban sem, hogy az iskola az egyetlen út a képzettséghez és sikerhez.

Ellenben vallja, hogy az oktatásban is működik a vonzás kémiája, tehát attól tanulunk, aki szimpatikus, akivel megvan A KAPCSOLAT. Lehet az szülő, tanár vagy bárki más. Az oktatás legnagyobb mozgatórugója a lelkesedés, mely észrevétlenné teszi a tanulást, mellékhatása a kompetencia, aminek hozománya a siker. Tehát nem a siker a cél, hanem a lelkesedés minél többszöri megélése. Mert ha lelkesedünk, sokkal többet teljesítünk, észrevétlenül, repül az idő, jól érezzük magunkat és sikereket élünk meg.

André szülei sosem gyakoroltak nyomást gyermekükre, hogy mit tanuljon vagy tegyen. Felhívták a figyelmét dolgokra és bíztak a gyermek saját érési folyamatában. Tantárgyak helyett tanfolyamokra, foglalkozásokra, kiállításokra vitték, a baráti társaságban oldották meg a különféle művészeti ágak és szakmák bemutatását. Körülbelül negyven szakmába nyert betekintést így, amelyből többet maga is kitanult az érdeklődése mentén. Nyelvet cask anyanyelvi környezetben hallott, illetve a szülei egymás közötti beszélgetéseiből, de még véletlenül sem magyaráztak neki semmilyen nyelvtani elemet. A felmerülő kérdésekre viszont mindig válaszoltak, oktató jelleg nélkül.

Ez a fajta oktatás nem függ pénztől, intelligenciától, szaktudástól vagy képzettségtől, sokkal inkább szabadidő, nyitottság, egymás tisztelete és a teljes bizalom a feltétel. A tanulás egy soha véget nem érő folyamat, amit megkötni nem szabad, sem személyhez, sem időperiódushoz, sem helyzethez. André számára a barátságok könnyen jöttek, és bomlottak fel természetes módon, amint a közös tevékenység és feladat véget ért. Helyébe maradt az örökké tartó jó viszony, az érzés, hogy bármikor számíthat a másikra a jövőben. Mivel sosem voltak “akadályok”, ezért Andrénak sosem kellett “integrálódnia”, hiszen sosem állt a társadalmon kívül. Teljesítményét sosem hasonlították senki máséhoz, így nem tanulta meg “alul-” vagy “túlértékelni” magát, amivel ma már szinte mindenki küszködik.

Piroska

Nőies viselet

Nemcsak megszerezni nehéz a másikat, hanem megtartani is. Amíg valaki fiatal lány, és még csak ismerkedik a fiúkkal, udvarolnak neki, addig a legjobbat próbálja magából megmutatni, öltözéke mindig rendezett, külseje vonzó. Amikor azonban férjhez megy, úgy érezheti, révbe ért, már nincs szükség annyira kitennie magáért. A mindennapos munka után – ahová pedig többnyire ápoltan, csinosan mennek a nők – arra már nem marad energiájuk, hogy otthon is jó formájukat mutassák. Délutánra a legtöbb asszonynak már nincs kedve szép ruhában illegetni magát. Ebből az következik, hogy a férfiak az utcán, a munkahelyükön mind jól öltözött, csinos nőkkel találkoznak - kivéve otthon. Pedig a megszokás nem kell, hogy megölje a vonzalmat, igazán megtehet egy nő annyit, hogy párja - és saját maga – kedvéért otthon is ápoltan, csinosan néz ki. Régebben én is volt, hogy „szétfolytam” otthon, nyáron egy szál bő pólóban, bugyiban, télen tréningruhában jártam-keltem a lakásban. Most már mindig azt teszem, hogy akár otthon maradok, akár elmegyek valahová, reggel mindig nőies (többnyire hosszú szoknyás), csinos öltözéket választok, és abban maradok egész nap.

Ami épp divatos és másnak jól áll, lehet, hogy rajtunk borzalmasan fest. Álljunk a tükör elé önkritikával, és figyeljük meg, mi az, ami szépen áll rajtunk, és mi az, ami előnytelenül. Az ifjúkori kísérletezések után asszonykorunkra már megérhettünk annyira, hogy kialakuljon bennünk a kép a hozzánk illő színekről, anyagokról, mintákról, fazonokról. Ne utánozzunk majomként másokat, de lessünk el bátran olyan öltözködési trükköket, ami ebbe a képbe belepasszol. Én is ezt teszem, pl. utcáról, fesztiválról, netről… Öltözetünk fejezze ki egyéniségünket. Miért akarnánk más képet mutatni magunkról, mint amilyenek vagyunk? Ne akarjuk erőltetetten, rengeteg színes bizsuval, fodrokkal-bodrokkal fiatalabbnak látszódni korunknál. A lényeg, hogy lássuk magunkat szépnek! Ami nem tetszik, és lehet, változtassunk rajta, amin meg nem, azt fogadjuk el.

Egy nő ruhatárának összetétele függ annak munkájától, anyagi helyzetétől, korától, alakjától. A jólöltözöttség elsősorban ízlés, és csak másodsorban pénztárca kérdése. Olcsón hozzá lehet jutni leértékelt, használt holmikhoz turkálókban, akciókon, kiárusításokon, mi magunk is megvarrhatjuk, amit elképzelünk, sőt, barátainktól is kaphatunk megunt, ám nekünk tetsző darabokat. Egyik legszebb hímzett blúzomat például a volt férjem találta egy kuka mellett, kidobva. Vagy egy hétig ázott a fertőtlenítőben, de azóta ünnepi viseletem egyik lekedveltebb darabja. Fontos, hogy ha új ruhadarabot vásárolunk, ne feledkezzünk meg a már meglévőkről, hogy a ruhatár darabjai egymással összhangban legyenek. Én a régebbi, megunt, soha nem hordott holmijaimat rendszeresen kiselejtezem, amiket tovább adok, és én is sokszor kapok ruhákat csak úgy.

A nőies és természetes öltözék jellemzői a következők:

- természetes anyagból készüljön

- töltsön fel életerővel, érezzük benne magunkat energikusnak

- igazodjon a hagyományhoz, de a mai korhoz is

- legyenek rajta magyar (egyetemes) jelképek

- színe, mintája, szabása legyen összhangban személyiségünkkel

- az előnyös testi adottságainkat hangsúlyozza, a kevésbé előnyöseket pedig rejtse el

- illő legyen az időjáráshoz, a korunkhoz és az alkalomhoz

 Jó, ha az alap-ruháink simák, egyszerűek, és ezeket tesszük változatossá színes blúzzal vagy mintás kendővel. A csíkos anyag keresztben kövérít, hosszában soványít. Legjobban a nagykockás, nagyvirágos, nagypettyes kövérít. Leginkább az aprópettyes, kisvirágos vagy elmosódott mintázat soványít. Az én ruháim ma többnyire simák, batikoltak vagy apró mintásak.

Az a szabásvonal, amely keresztben megosztja az alakot, szélesít, csakúgy, mint a nagy zsebek, a kétsoros gombolás, a nagy nyakkivágás, a betűrt felső, a válltömés vagy a buggyos ing. Alacsonyabbnak mutat a nagy gallér, a pelerin, a tunika, kövérít a rakott, ráncolt, húzott szoknya. A kívül hordott laza blúz, a V-alakú dekoltázs viszont hosszít és soványít, az egybe-ruhához vagy a harang alakú szoknyához hasonlóan.

Az „alma típus” szélesebb vállú, nagyobb mellű, rövidebb derekú, hosszabb lábú, nekik a harang alakú, tunika-szerű felsők kedveznek. Én viszont inkább a keskeny vállú, kicsi mellű, vékonyabb derekú, szélesebb csípőjű „körte alkathoz” tartozom, ami a hosszú szoknyákban, bővebb nadrágokban érvényesül.

Egy nő stílusa élete folyamán többször változhat, akár gyökeres fordulatokkal is. Nekem régebben alternatív stílusom volt, csupa feketével és bakanccsal, aztán hippis, ami csupa bő, laza, hosszú és szakadt cuccot jelentett. És bizony, hordtam huszonévesen szűk farmert „haskilátszós” pólóval, magas talpú cipővel. Aztán fokozatosan egyre nőiesebb ruhákkal töltődött fel a szekrényem, és volt kifejezetten népviseletes időszakom is. A mostani ruháim jónak mutatják az alakomat és bennük jó nőnek érezni magamat. A szűkebb felsők kihangsúlyozzák karcsúságomat, alulra viszont bővebb, hosszabb szoknyákat hordok. Nadrág alig van rajtam, tavasztól őszig szinte soha. Most talán leginkább a lezser, keleties stílus áll hozzám (á lá Everness és vissza a hippikhez), batikolt anyagokkal, laza ruhákkal, kendőkkel. De úgy a jó, ha merünk néha kísérletezni, vadulni, és alkalomadtán akár negyven évesen is miniben megmutatni a combunkat.

Réka

(fotók: Réka)

Cukorgyanta

Nőként örök küzdelmet vívunk, külső belső kényszer hatására, hogy egyetlen egy szál szőr se legyen ott, ahol nem szeretnénk, ahol meg kell, ott pont úgy álljon, ahogy az a legkívánatosabb.

Annyi lehetőség van a piacon, hogy csak kapkodjuk a fejünket, krém, borotva, kozmetikus, végtelen (haha, persze), és ki tudja még miféle kütyüket tár elénk a kereskedelem kreatív pénzgyűjtő rendszere. Én az önállóság, egyszerűség, tisztaság, átláthatóság híve vagyok. Na meg a praktikum is fontos szempont. Ne kelljen túl gyakran csinálni. Ne dolgozzak magam ellen, a látszólag gyors megoldással, ahogy azt a borotva teszi.

Ha van jó fej kozmetikus, és anyagi háttér, a kozmetikus jó. Legyen az ő törölközője gyantás, és mozdulhassak ki egy kicsit, csak magamra, adott esetben a szőrtelenítő fájdalomra koncentrálva. A magam részéről sokszor már a bejelentkezés is nehézségekbe ütközik. Tervezhetetlenek a napjaim. Vannak azonban nyugalmat ígérő esték, amiket altatás után magamra fordíthatok. És ha már a konyha amúgy is a szerelmem, a szőrtelenítés önkínzó rítusa is kezdődjön itt.

Egy kis cukor, víz, citromlé tűzre tételével már készül is az édes, mámorító, csillogó lábakat biztosító massza. Amíg készül, nyugodtan igyunk egy finom teát, vagy ha ez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen, mosogassunk el, hogy ne lebegjen sürgető pallosként a fejünk fölött a reggeli teli mosogató rémképe.

Nem szeretem, amikor az otthon elkészíthető gyors, egyszerű praktikus dolgokat túlideologizálva mutatja be a net. Mert ez a cukorgyanta is pl. tök egyszerű dolog, de nekem a 3. adag sikerült jól. Ezért javaslom, hogy

1. vagy legyünk kitartóak, és elszántak
2. ha az első alatt elmosogattunk, és ezért odaégett, a következőnél igyunk egy teát
3. hívjunk át egy barátnőt is, hogy a humor és a jó társaság átlendítsen a kudarcos gyantaélményeken
4. ígérem, hogy bele lehet jönni, és a 4. alkalommal már el sem tudjuk képzelni, mi nem sikerült ezen elsőre
5. és ne legyen igazam, sikerüljön elsőre!!!! a kezdők szerencséje gyakran velünk van
   

Ajánlok egy videót, ami nekem a legjobb segítséget adta, de nézelődjetek még nyugodtan.

https://www.youtube.com/watch?v=WoS1uuddqcM&feature=youtu.be

Amikor elkészül a megfelelő színű, állagú massza, akkor maga a művelet már igazán gyerekjáték, és nagyon hatékony! Lebegjen ez a szemünk előtt.

A tárolása nekem sosem sikerült. Vagyis el van a hűtőben, de használható nekem többé már nem lett. Tehát hamar kipateroltam a fontosabb dolgok számára fenntartott helyről.

Gyantára fel, és leginkább egy olyan világra, ahol ezt tényleg barátnőkkel, nevetgélve, kényes elérhetetlen pontokban kisegítve végezhetjük el ezt a kényes műveletet.

Szilda

(fotók: Szilda)

Együtt könnyebb

   Megállt az idő. A mikrobusz kerekei alattunk mintha egy égi pályán gurultak volna tovább. Ha voltak is más autók az úton, csak szellem alakjuk sejlett föl ködösen, de berregésüket elmosta a döbbenet. A Pilis csodákkal terhes vonulatai, a Duna csillogó hömpölygése és a bárányfelhők ficánka táncától vibráló ég abban a pillanatban merev tájképpé fagytak. Megdermedt látványukon, mint mázsás jégsziklák csattantak É. súlyos szavai:

 „- Nincsen többé férjem…”

  Mindent, ami ez a nyár, ami ez a pillanat volt, a vásárt, a fürdőzőket, a fülledt buszok életteli szuszogását beszippantotta egy párhuzamos világ. Mindent, ami addig fontosnak tetszett, a napokig tartó készülődést, az idegességet, hogy elkésünk, a vitát a vezetés miatt, a szavakat. Igaz barátunk, ki előbb még itt volt, és vele minden szó és tett és gondolat elenyészett ebben a furcsa fekete lyukban.

  Egy fordított születés vette kezdetét. Akár a bábák, mikor érkezik a hívó szó, és mindent hátrahagyva igyekeznek a vajúdóhoz, úgy siettem vissza É.-hoz és a gyerekekhez át a városon, át az életen. A zajokon keresztül vittem magamban a csendet.

  A születés és halál körüli tetteket és szavakat elrabolta tőlünk a „civilizáció”. Míg régen közösségben éltünk és mindenki számára ott volt a nagy kapaszkodó ilyen helyzetekre: a szokásaink, addig ma csupán a zavarodottság marad. Nem tudtam, mit találok ott, mi fogad. Mit mondok, hogyan nézzek, mit kell tennem? Hogyan kezeljük majd ezt az alig kibírható helyzetet? Csak egyet tudtam legbelül: együtt kell lennünk.

  Tisztán emlékszem arra, milyen volt, amikor megélhettem a háborítatlan szülés misztériumát és gyönyörűségét. Arra, amikor a bábák megérkeztek hozzánk és betoppantak a szobába. Ahogy ilyenkor az öröm és megkönnyebbülés, éppúgy szakad ki belőlünk a fájdalom az első együtt érző arc láttán. Hiszen hatalmas öröm és mélységes fájdalom ugyanúgy veti szét a szívet, ha nincs kivel osztozni rajta. A szemek tükrében meglátni magunkat, veszteségünket és szembe kell nézni a felfoghatatlannal. Ez a gyász kezdete.

  Szülés és gyászolás azonos gyökerűek: el kell engednünk valakit, aki eddig a részünk volt, aki eddig hozzánk tartozott. S ha sikerül, valami nagyon más lesz eztán, mint amilyen eddig volt.

  Ott voltunk hát, hogy ebben a gyászban részt vegyünk. A gyerekek rögtön játszani kezdtek. Ők, az örök pillanatban teljességgel jelen levők a legtermészetesebb módon, játékba merüléssel ringatták át magukat ez első napokon. A fájások pillanataiban, mikor a fájdalom feltartóztathatatlanul maga alá gyűrte őket, egyszerűen jelen kellett lenni. Kezüket finoman, de határozottan megfogni, szemükbe nézni tisztán és ölelni, ölelni őket hosszú perceken át, arcukat, hátukat simogatva csendben. És hagyni, hogy minden, ami ebből az újonnan keletkezett vulkánból előtör, szabadon felszínre jöhessen. Beavatkozás és korlátok, felesleges mozdulatok és szavak nélkül. Együttléttel. Közös evésekkel és beszélgetésekkel. Közösségben, mert egyszerűen együtt könnyebb.

  Hogy távolodhattunk ilyen messzire e legtermészetesebb életformától? Hogyan jutottunk ilyen mélyre, ahol születés és halál pillanataiban egyedül kell lennünk, ahol nincs lehetőség a gyógyulásra? Ahol nem fekszik ki a gyerekágyasok a hat hetet, és ahol nem engedhetjük meg magunknak a munka miatt a hosszú gyászban való együttlétet. Ahol nők ezrei vajúdnak magányban, és emberek milliói maradnak magukra fájdalmukban, szerettük elvesztésekor, vagy haláluk óráiban. A ma embere nem beszél a születésről és halálról. Mindkettő szorosan öleli körbe rövid életén keresztül, mégis úgy viszonyul hozzájuk, mint egy kellemetlen kényszerűséghez, amit el kell szenvedni, és azután jobb nem beszélni róla.

  Mi ott, a közösségben beszéltünk. Gyakran elmeséltük és elképzeltük, mi is lehetett, hogyan is történt a tragédia. Míg égtek a gyertyák, számtalanszor hangzottak el ugyanazok a mondatok, mint különös mantrák, melyeknek monoton ismételgetésével érkezik el a békesség. Róla szóló kedves történetek keringtek, mint gyermeknek biztonságot nyújtó esti mesék, amik százszor is el kell, hogy hangozzanak, minden meséléssel simábbra simítva a lélek feldúlt ráncait. Minden kimondott szavával gyógyítva fájdalomtól megsérült lelkeinket.

  A gyász másik tudatállapot, hasonlóan a vajúdáshoz. Ha átadja magát neki valaki, nem ellenkezik, nem akar nála erősebb lenni, és nem zárja be előtte szívét, úgy mossa át jótékonyan, mint patak a meder mélyét.

  Énekeltünk. Dalokat, melyek arra rendeltettek, hogy kiszellőztessék könnyektől dohos lelkünk, s annak szárnyakat adva az égbe emeljék még a legnagyobb bánat idején is. Valaha énekkel jöttünk és énekkel mentünk. Énekkel szívtuk magunkba édesanyánk tejét, és énekkel engedtük utolsó útjára szeretett halottainkat.

 Misét celebráltak kedves barátunk emlékére, és azután rengetegen ottmaradtunk együtt énekelni a dalokat, amiket szeretett, a dalokat, amiktől könnyebben sírunk, ahogy halljuk sírni a hegedűket is. Együtt, mert együtt könnyebb.

  A tájkép még mindig mozdulatlan, nehezen tér csak vissza belé az élet, de ahogy ott ültünk mi is a képbe merevedve, a megfagyott felhők mögül, láttuk, egy szürke gém szállt a nap felé.

Gabi

portréfotó:Tasner Magdolna

Ezt az írást a nemrég elhunyt Nagy Zoltán József (Púder) emlékének ajánljuk...Osztozunk felesége, Turi Nagy Éva, és gyermekei, Hajka, Csongor és Bogi gyászában...

Irány a konyha!

Hölgyeim, irány a konyha…!

Nem leszek finom és tapintatos, elnéző és cizellált. Arról szeretnék írni és felhívni a figyelmeteket, ami szerintem igen fontos egy Család, vagy közösség életében.  Az étel, amit megeszünk, amibe szó szerint beletesszük mindazt, amiről úgy gondoljuk, hogy nekünk és szeretteinknek szüksége van. Nem arról van szó, hogy ez a kötelességetek, vagy női-férfi szerep és ehhez hasonló elcsépelt dogmák. Egyszerűen azzá leszünk, amit eszünk. Az életünk attól lesz jó, vagy rossz, hogy milyen közegben éljük azt. Mi vesz körül bennünket és mi az, amivel tápláljuk lényünket.

Milyen hangulatban töltöd a napot, milyen gondolataid vannak, a levegő, amit tüdődbe szívsz, az tiszta, vagy bűzös. Valódi, élő vizet iszol, vagy üdítőzgetsz, netán alkoholizálsz, mert vizet igyanak az állatok… Rengeteg összetevő, ami az egészséghez és boldogsághoz kell! Mégis az elkészített, vagy el nem készített ételről szeretnék beszélni! Hatalmas jelentősége van az ételnek, amit szeretteinknek készítünk! Sok esetben összecsapunk valamit, rossz esetben másra bízzuk az éltető étel elkészítését. Az alja mindennek a „kaja” szóval illetett ismeretlen eredetű valami, amit „zabálunk”…

Az Ősiségben még tudták, hogy az étek készítés, az varázslat! Abból az alapanyagból, amit mi magunk termeltünk meg saját magunk számára azért, hogy azt örömmel és megelégedettséggel fogyasszuk el egészségünkre. Mert ezt mondjuk, amikor befejezzük az evést!

Nézzük az ideális és kívánatos ételkészítés lépéseit és elemeit. A magunk által szeretettel megtermelt alapanyagokat használjuk. Friss, az idénynek megfelelő összetevőket választunk. Minden hozzávaló a Kárpát Hazából származik, de törekszünk az 1 napi járóföldön belüli termékek használatára. Vegyszer és tartósítószer mentesség. Az ételeket tűzön készítjük, lehetőleg a szabadban. Tiszta, élő vizet használunk. Az edények és konyhai eszközökből nem oldódik ki káros anyag (alumínium, műanyag kerülendő). Az elkészítés közben arra gondolunk, amit szeretnénk, hogy érezzenek azok, akik elfogyasztják azt. Boldogságot, megelégedettséget, szeretetet. Figyelünk a tálalásra és a környezetre, nincsenek zavaró tényezők. Az ételt nyugodtan, alaposan megrágva boldogan fogyasztjuk. Evés közben arra gondolunk, ami a vágyunk, álmunk. Áldjuk meg az ételt!

Minden olyan összetevő, alapanyag, eszköz és gondolat, ami ettől eltér, csökkenti az étel „varázserejét”, sok esetben nemhogy táplál, de inkább megbetegít. Az ismeretlen eredetű alapanyagok, a túlzott állati eredetű fehérje, tartósítószerek és adalékok, mikrohullám, alumínium eszközök, borús gondolatok, sietség. A jövőnket jelentősen befolyásolja, hogy mit művelünk a konyhában és a hálószobában… Beteg társadalom vesz minket körül és a legelső és legfontosabb, amit tehetünk, hogy egészséges ételt veszünk magunkhoz és kínálunk Családunknak! Miért fontos, hogy azt a Nők végezzék? Mert teremteni, csak Ti tudtok! Próbáljátok ki mindazt, amit leírtam!

Hadd javasoljak egy példát! Amit nem termeltek meg, azért elmentek a piacra és beszerzitek a szükséges hozzávalókat. Az emberrel tüzet rakattok, a sparheltbe, kemencébe, bogrács, tárcsa, pajzsedény alá. Csinosan felöltöztök, szól a kedvenc zenétek, énekeltek, riszáljátok a feneketeket. Örömmel készülődtök, daraboltok, fűszereztek. Miközben készítitek az ételt, arra gondoltok, hogy a gyerek, férj, apa, anya mennyire boldog lesz ettől. A nap fénypontja, derűs lesz tőle a nap további része, megdicsér mindenki, észreveszik, milyen szépek vagytok és ügyesek! Miközben kavargatjátok a fakanalat az óra járásának megfelelően (!), arra gondoltok, amit szeretnétek elérni. Ne legyen morcos az ember, a gyerek odafigyeljen arra, amit mondasz… Figyeljetek a részletekre! Gyertya az asztalon, illatok, színek. Egészen biztos vagyok benne, hogy sikerrel jártok!

Ha nem hiszitek, próbáljátok ki! Egyik nap az általam javasolt étkezés, másik nap félkész mikrós kaja állva, rohanás közben… Kívánom, hogy megtapasztaljátok a teljességet és boldogságot az ételkészítésnek köszönhetően!

Szeretettel és Áldással!

Mihályfia Atilla